Judi Dench reciting Radnóti’s Nem tudhatom in English

I don’t know what this region means to others

It is my birthplace there now linked with flames

a little land, my long lost childhood’s world

I grew up from this tree trunk a frail twig

My corpse I hope will rest beneath this soil

Here I’m at home a bowed shrub at my feet

I recognize the flower and know its name

I know the road and those who come and go

I know too what the summer sunset means

with reddening pain poured out from sweating walls

This region for the airman is just a map

He does not know here Vörösmarty lived

For him it’s factories,barracks

But for me it’s crickets, oxen, church tower, gentle farmsteads

He through his sights sees chimneys, ploughed up fields

I see the workmen trembling for their toil

Woods, birds in orchards, vineyards and graves

by one of which a grand dame noiseless weeps

from what up there the target rail or works

down here is the dwelling of the signalman

we see him standing here in front of it

the red flag in his hand

around him children

a sheepdog in the works yard frolicking

nearby the park with footprints of past loves

and kisses honey sweet or bilberry sour

the years I went to school I often stepped

for luck on one stone in the sidewalk’s edge

when fearing classroom tests

here is the stone from far above it can’t well be seen

no instrument is able to detect it

Like other nations we have greatly sinned

We know our sins, know when and how we sinned

but innocent are poets, labourers and babies

whose intelligence must shine

hidden away protected in dark cellars

until peace once more with sign writes on our land

then they with fresh and open speech will answer our stifled words

But shield us until then with your huge wings oh, watching cloud at night.  

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház, s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében,

körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím. itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.