Edgar Allan Poe – a klasszikus horror szülőatyja

Edgar Allan Poe: The Raven

Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary,

Over many a quaint and curious volume of forgotten lore—

    While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,

As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.

“’Tis some visitor,” I muttered, “tapping at my chamber door—

            Only this and nothing more.”

    Ah, distinctly I remember it was in the bleak December;

And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.

    Eagerly I wished the morrow;—vainly I had sought to borrow

    From my books surcease of sorrow—sorrow for the lost Lenore—

For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore—

            Nameless here for evermore.

    And the silken, sad, uncertain rustling of each purple curtain

Thrilled me—filled me with fantastic terrors never felt before;

    So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating

    “’Tis some visitor entreating entrance at my chamber door—

Some late visitor entreating entrance at my chamber door;—

            This it is and nothing more.”

    Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,

“Sir,” said I, “or Madam, truly your forgiveness I implore;

    But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,

    And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,

That I scarce was sure I heard you”—here I opened wide the door;—

            Darkness there and nothing more.

    Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,

Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before;

    But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,

    And the only word there spoken was the whispered word, “Lenore?”

This I whispered, and an echo murmured back the word, “Lenore!”—

            Merely this and nothing more.

    Back into the chamber turning, all my soul within me burning,

Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.

    “Surely,” said I, “surely that is something at my window lattice;

      Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore—

Let my heart be still a moment and this mystery explore;—

            ’Tis the wind and nothing more!”

    Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,

In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore;

    Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;

    But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door—

Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door—

            Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,

By the grave and stern decorum of the countenance it wore,

“Though thy crest be shorn and shaven, thou,” I said, “art sure no craven,

Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore—

Tell me what thy lordly name is on the Night’s Plutonian shore!”

            Quoth the Raven “Nevermore.”

    Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,

Though its answer little meaning—little relevancy bore;

    For we cannot help agreeing that no living human being

    Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door—

Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,

            With such name as “Nevermore.”

    But the Raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only

That one word, as if his soul in that one word he did outpour.

    Nothing farther then he uttered—not a feather then he fluttered—

    Till I scarcely more than muttered “Other friends have flown before—

On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before.”

            Then the bird said “Nevermore.”

    Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,

“Doubtless,” said I, “what it utters is its only stock and store

    Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster

    Followed fast and followed faster till his songs one burden bore—

Till the dirges of his Hope that melancholy burden bore

            Of ‘Never—nevermore’.”

    But the Raven still beguiling all my fancy into smiling,

Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird, and bust and door;

    Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking

    Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore—

What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore

            Meant in croaking “Nevermore.”

    This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing

To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom’s core;

    This and more I sat divining, with my head at ease reclining

    On the cushion’s velvet lining that the lamp-light gloated o’er,

But whose velvet-violet lining with the lamp-light gloating o’er,

            She shall press, ah, nevermore!

    Then, me thought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer

Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.

    “Wretch,” I cried, “thy God hath lent thee—by these angels he hath sent thee

    Respite—respite and nepenthe from thy memories of Lenore;

Quaff, oh quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!”

            Quoth the Raven “Nevermore.”

    “Prophet!” said I, “thing of evil!—prophet still, if bird or devil!—

Whether Tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,

    Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted—

    On this home by Horror haunted—tell me truly, I implore—

Is there—is there balm in Gilead?—tell me—tell me, I implore!”

            Quoth the Raven “Nevermore.”

    “Prophet!” said I, “thing of evil!—prophet still, if bird or devil!

By that Heaven that bends above us—by that God we both adore—

    Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,

    It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore—

Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore.”

            Quoth the Raven “Nevermore.”

    “Be that word our sign of parting, bird or fiend!” I shrieked, upstarting—

“Get thee back into the tempest and the Night’s Plutonian shore!

    Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!

    Leave my loneliness unbroken!—quit the bust above my door!

Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!”

            Quoth the Raven “Nevermore.”

    And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting

On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;

    And his eyes have all the seeming of a demon’s that is dreaming,

    And the lamp-light o’er him streaming throws his shadow on the floor;

And my soul from out that shadow that lies floating on the floor

            Shall be lifted—nevermore!

Edgar Allan Poe: A Holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón

S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,

Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,

Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,

“Vendég lesz az”, így tűnődtem, “azért roppan künn a zár,

Az lesz, más ki lenne már?”

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december

Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,

És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap

Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,

Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár

S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés

Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, –

Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:

“Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,

Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,

Az lesz, más ki lenne már?”

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,

S “Uram”, kezdtem, “avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,

Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant

Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,

Nem is hittem a fülemnek.” S ajtót tártam, nyílt a zár,

Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,

Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,

Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,

Nem búgott más, csak egyetlen szó: “Lenóra!”, – halk, sóvár

Hangon én búgtam: “Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sóvár,

Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,

Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,

S szóltam: “Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,

No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,

Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,

Szél lesz az, más semmi már!”

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran

Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,

S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott

Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, –

Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-

Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,

Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,

S szóltam: “Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,

Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,

Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?”

S szólt a Holló: “Sohamár!”

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén

Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,

Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,

Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,

Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,

Kinek neve: “Sohamár.”

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e

Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,

Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,

S én szólék, alig sóhajtva. “Majd csak elmegy, messziszáll,

Mint remények, mint barátok…holnap ez is messziszáll.”

S szólt a Holló: “Soha már!”

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,

“Úgy lesz”, szóltam, “ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,

Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott

Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,

Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,

Ezt, hogy: “Soha – soha már!”

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem

Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,

És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,

Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,

Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,

Mért károgja: “Soha már!”

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,

Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,

S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,

Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,

S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,

Ő nem nyomja, – soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek

Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,

“Bús szív!”, búgtam, “ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég

Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!

Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”

S szólt a Holló: “Soha már!”

“Látnok!”, nyögtem, “szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,

Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,

Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,

Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:

Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár!”

S szólt a Holló: “Soha már!”

“Látnok!”, búgtam, “szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,

Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,

Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,

Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,

Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”

Szólt a Holló. “Soha már!”

“Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, “menj, madár, vagy ördög,

Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!

Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,

Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!

Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!”

S szólt a Holló: “Soha már!”

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,

Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,

Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,

Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll

S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,

Fel nem röppen, – soha már!

Fordította: Tóth Árpád